Május 19-én Komáromban, a Tiszti Pavilon dísztermében Lénár Károly atya vette át Csáky Pál MKDM-frakcióvezetőtől és Duka Zólyomi Árpádtól, az Együttélés parlamenti klubjának vezetőjétől a Pro Probitate – a Helytállásért díjat.
Lénár Károly most Tardoskedden plébános, elnöke a Jópásztor Alapítványnak.
* * *
Adalék 2017. májusában: Lénár Károly életútját egy későbbi írásával elevenítjük fel
Mons. Lénár Károly mártír lelkipásztor nyomában
Lénár Károly esperesplébános, pápai káplán, a hányatott sorsú felvidéki magyar teológus, az itteni papság élő lelkiismerete és mártír alakja, Krisztus bátor hitvallója az Ipoly menti Inámban született 1923. április 7-én földműves szülők gyermekeként.
Az elemi iskola alsó osztályait szülőfalujában végezte, majd az Ipolysági Állami Magyar Reálgimnáziumba került. Az 1935/36-os tanév Értesítőjében a 27. a betűrendes névsorban az 55 diák között. Neve csillaggal jelölve szerepel, ami azt jelenti, jeles rendű tanuló volt. Osztályfőnöke az országos hírű tornatanár és cserkészvezető, Hornyák Odilo. Kedvelhette diákunk az osztályfőnök oktatta tornát is, hisz ebből végig jeles eredményt ért el. Az 1938/39-es tanévben még itt volt, az algimnázium utolsó osztályát végezte kettes átlaggal. A kiváló magaviseletű tanuló hittanból és testgyakorlásból kapott kitűnő osztályzatot. Mondhatnánk: ép testű és ép lelkű diák volt Lénár.
Osztályfőnöke ekkor az ugyancsak jól ismert és népszerű Gödör Kapisztrán János bencés paptanár volt. Bizonyára felfedezte diákjában Krisztus jövőbeli szolgáját, s az elmélyültebb hitélet végett irányította tovább a gyermeket a felsőbb osztályokba Esztergomba, az ottani Bencés Gimnáziumba, ahol 1943-ban érettségizett. Teológiai tanulmányait Esztergomban kezdte. A szemináriumban ugyancsak jeleskedett, s nyomban tagja lett a Szent Istvánról elnevezett esztergomi ősrégi papnevelő intézet Magyar Egyházirodalmi Iskolájának is. A kör 1943/44. évi munkásságát bemutató kiadványban Az egyház a magyarság gazdasági jólétéért című tanulmánya is megjelent. Felfigyeltek tehetségére itt is; Serédi Jusztinián György hercegprímás pedig Budapestre küldte őt tanulni. A második évfolyamot tehát már a Központi Szemináriumban folytatta. Ekkor érlelődhetett meg benne az a gondolat, hogy később majd megpróbálkozik a teológiai doktorátus megszerzésével is.
Sajnos, a második világháború, illetve annak vége az ő pályáját is kedvezőtlenül befolyásolta: ekkor kezdődött tulajdonképpen kálváriájának első állomása. Budapestről és Esztergomból a csehszlovákiai kispapokat hazaküldték, a Felvidéken pedig hontalanokká váltak. (Sztyahula, 2013:151) 1945 után a huszonkét felvidéki papnövendék nem folytathatta megkezdett tanulmányait, mert az új államhatár elszakította őket Magyarországtól, s állampolgárságuk elvesztése folytán a pozsonyi szemináriumba sem mehettek. Egy időre a komáromi Mariánumba kerültek, ahol dr. Lestár István prépostplébános és a bencések előadásait hallgatták, s a szlovák szaleziánusok felügyelete alatt éltek. Csak 1946-ban fogadták be őket Pozsonyba, ahol viszont csak 1948-ban, állampolgárságuk megszerzése után ismerték el vizsgáikat. E bonyolult körülmények közepette Lénár Károly régebbi szép tervéről, a doktorálásról is lemondott.
Szentelése után egy szlovák faluba, Cíferre került. 1949-ben Érsekújvárott tevékenykedett. Itt kezdődött kálváriájának újabb állomása is, amely aztán Lukanényén folytatódott, s a börtönévek végéig tartott. Újvárban az ártatlanul bebörtönzött lelkiatyák mellé állt, segített két paptestvérének az eltávozásban. Továbbá nem volt hajlandó együttműködni a titkosszolgálattal, nem értett egyet a békepapok mozgalmával, nem írta alá a Sztálint köszöntő üdvözletet. S ez már elég volt ahhoz, hogy ráfogják: meg akarta dönteni a szocialista rendszer alapjait. A koholt vádak folytatódtak, mert a bátor fiatal pap nem adta fel elveit, nem tagadta meg önmagát.
Az egyes források szerint 1950 decemberében Lukanényére helyezték plébánosnak (Megjegyezzük, hogy a plébániai dokumentumokban, például az anyakönyvekben az adminisztrátor megnevezéssel találkozunk, ilyen formában: Carolus Lénár administrator.), majd a következő év december 9-én ugyanitt tartóztatták le. Minderről s ennek előzményéről számos dokumentum fennmaradt a Nagykürtösi Járási Levéltárban (625/1951.-I/4.Dôv; 732/151-I/4.; T-150/52-88), de olvashatjuk az atya visszaemlékezéseit is ezzel kapcsolatban a Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában I. című kiadványban (Abaliget, 1992.; Budapest, 2004. II. kiadás), s nagyon fontos interjúkat készített a „pap-ügy“-ben érintett személyekkel Híves György egykori polgármester is, melyek falumonográfiájában jelentek meg 1996-ban.
Lénár Károlyt már korábban szerették volna letartóztatni, de ezt többször megakadályozták a plébániaközség hívei. Volt, amikor háromszázan őrizték a pap otthonát, éjjel-nappal vigyáztak arra, hogy lelkipásztorukat a plébániáról el ne vigyék. Az egyik levéltári iratban (625/1951.-I/4.-Dôv.), melyet a Kékkői Járási Nemzeti Bizottság Egyházügyi Hivatalának vezetője írt a felsőbb szerveknek, arról olvashatunk, hogy 1951. augusztus 16-án a titkosszolgálat néhány tagja Sladovník helyi tanácselnökkel felkereste a plébánián Lénár Károlyt, hogy úgymond kihallgatásra elvigyék őt.
Ekkor a plébániáról kiszivárgott a hír, s a fellázadt nép nyomban körülvette az épületet, hogy papjukat megvédjék, a titkosszolgálat embereit elűzzék. Még a filiális községekből: Leszenyéről, Ipolyharasztiból, Szlovákgyarmatról, Apátújfaluból és Bátorfaluból is többen érkeztek papjuk őrzésére. Köztük néhányan szlovákok is voltak. Az egyházügyi hivatal főnökének jelentéséből továbbá kitűnik: Lénár Károlyt azzal is vádolták, hogy lázítja a hitközség népét, együttműködik a gazdagokkal, illetve kulákokkal, akik nem teljesítik termelési és beadási kötelezettségeiket.
1951. december 9-én mégis sikerült a kísérlet: a nemkívánatos pap letartóztatása, eltávolítása. Igaz, a plébánián kívül. Lénár atya épp az egyik filiáról, Leszenyéről jött haza motorkerékpárjával, amikor felfegyverzett ügynökök állták útját egy teherautóval. Abba betuszkolták őt, majd aztán a falun kívül egy ugyancsak fegyveresekkel várakozó személyautóba tették, hogy Pozsonyba szállítsák.
Eltávolítása nem maradt visszhangtalan sem Nényén, sem a filiákon. Emberek százai futottak össze, s követelték papjuk hazahozatalát. Amennyiben ezt nem teljesítették, amolyan lázadásra, sztrájkra került sor. Ennek megakadályozására több száz csendőrrel vetették körül a falut, s megkezdték az ügy kivizsgálását. Nem volt hát elég, hogy Lénár Károlyt koholt vádak alapján 17 évi börtönre ítélték, bosszút álltak azokon is, akik kiálltak mellette.
Lénár Károlyt 1952. október 2-án a pozsonyi állambíróság tehát 17 évre ítélte el. Ebből 12 évet le is töltött az atya a legkeményebb börtönökben: Ilaván, az Olmüc melletti Mirovban, Jachimovban, Lipótváron és Valdicén. Lipótváron Esterházy János gróffal is találkozott. Ezzel kapcsolatban az egyik vele készített interjúban személyes élményét is elmesélte: „Lipótváron a börtön kórházában találkoztam vele. Ott is példát adott a többieknek. Titokban miséztünk a börtön vaságyán, a rozsdás kanál volt a kehely. A jobb érzésű őrök csempészték be a bort, és a legmegbízhatóbb civil rabtársaink – élen Esterházy gróffal – hordták szét az Oltáriszentséget a többi fogolynak.“ (http:ujember.katolikus.hu/Archivum)
Amikor halála előtt néhány évvel Szénássy Árpád társaságában felkerestük az atyát inámi otthonában, a fenti történetet újra felidézte. S örömmel vállalta Szénássy Árpád felkérését, hogy az általa alapított csúzi kastélymúzeumban, a jeles felvidéki magyarok panteonjában az Esterházynak állított egészalakos szobrot felszentelje, személyiségét méltassa.
Mindenképp megérdemelten kapta hát később Lénár atya az Esterházy János-emlékérmet. Hisz sorsuk sok mindenben hasonlított, s így Lénár Károly méltó volt arra is, hogy a beszédeiből, gondolataiból összeállított válogatáskötetbe besorolják a Gróf Esterházy János századik születése napjára című munkáját. (Összeállította Farkas Zsolt)
Tizenkét évi börtön után, 45 kilóra fogyva Lénár Károly még hét évig csak fizikai munkát végezhetett, s így kereshette meg mindennapi kenyerét. Egyházmegyéje csak ezután engedte őt vissza. 1970-ben Udvardra nevezték ki plébánosnak. Tizenhét év után innen Tardoskeddre került. Kései nyugdíjazása után szülőfalujába, Inámba tért vissza. 2005. augusztus 21-én hunyt el. Fekete márvány síremléke a templom melletti temetőben látható.
Lénár atya a börtön- és munkásévek után is talpra tudott állni mint Isten elkötelezett szolgája. Nem volt benne harag és gyűlölet. Pedig a kommunizmus elvetemült szolgái igen megkínozták őt: életét és papi pályáját szinte derékba törték. Igen kemény volt a büntetés: tizenkét évi börtön, hét évi fizikai munka, a papi működéstől való eltiltás. De ezt is kibírta, akárcsak a sok-sok megaláztatást, a verést, a fegyverrel való riogatást s az éheztetést. Szinte mindent elkövetett rajta a barbárság, amit csak el tudunk képzelni.
Lénár Károly valóban az Istent szolgálta, mártírként és hitvallóként, plébánosként és esperesként egyaránt. Kiemelkedő pasztorációs munkájával: veretes szónoklataival, lelkigyakorlatok vezetésével, az egyházi élet szervezésével s a közéleti munka aktív részeseként is.
Amikor azt kérdezték tőle, milyen szívvel emlékezik vissza a börtönévekre s az azt követő felfüggesztésére, így válaszolt: „A legkisebb harag sincs senki iránt a szívemben. Régen megbocsátottam mindenkinek már ott a börtönben. Erről sokat beszélgettünk odabent is egymás között. Nem haragudtunk egyetlen kínzónkra sem.
Az ember a börtönben megtanulta, hogy az Úr Jézus nekünk nem autópályát adott, hanem keresztutat, és azon kell őt követni. És föl kell mennünk nekünk is – ha jelképesen is – a Kálváriára. Félúton nem lehet megállni. Fel kell vinni a keresztet…“ (1992:161)
Lénár atya a Felvidék minden jelentősebb keresztény rendezvényén részt vett. Szervezett, misét celebrált, szónokolt, odafigyelt az egyház s a magyar hívek dolgaira. Tevékenységével tehát az egész felvidéki magyarságot szolgálta. Elnöke volt az 1994-ben megalakult Jópásztor Alapítványnak, szervezője a Komáromi Imanapoknak, ahol 1990-től a magyar papi hivatásokért és a szlovákiai magyar püspök kinevezéséért imádkoznak. Épp a XX. imanapokra jelent meg az a kis kiadvány – Lénár Károly atya – Krisztus bátor hitvallója –, amely prédikációit, elmélkedéseit tartalmazza. Munkásságáért a már említett Esterházy-emlékérmen kívül megérdemelten kapta a Pro Probitate – Helytállásért díjat s a Kisebbségekért kitüntetést is. Szülőföldjén nagy tisztelet övezi emlékét. Falujában, Inámban és működési helyén, Lukanényén emlékkiállítással tisztelegtek szelleme előtt.
A lukanényei templom kertjében nemrégiben egy szobrot is állítottak tiszteletére, amely Mag Gyula alkotása.
Forrás: Csáky Károly, Felvidék.ma, 2016
