Május 14-én Komáromban, a Tiszti Pavilon dísztermében másodszor adták át a magyar parlamenti képviselők által alapított Pro Probitate – a Helytállásért díjat. Egy közösséget jutalmaztak, mégpedig Zonctorony lakosait, akik 1984-ben bátran kiálltak a magyar nyelvű oktatás megmentése mellett.
Esterházy János helytállására Csáky Pál, az MKDM frakcióvezetője emlékeztetett. A díjazottakat Duray Miklós, az Együttélés elnöke méltatta. A díjat Vincze Ernő alpolgármester, Csuky Gyuláné pedagógus és Bakus István, a szülői közösség egykori vezetője vették át.
A község a Kisalföldön, a Mátyusföld nyugati részén, a Vízközben, a Feketevíz-partján, Szenctől 5 km-re délre fekszik. (…) Zoncot IV. Béla király 1252-ben kelt adománylevele említi először. Pozsony várának uradalmához tartozott, 1524-től a gellei érseki szék része volt. Később újra a királyé, majd a Pálffy család birtoka lett. (…) Iskolája 1926-ban épült. 1920-ban mindkét kisközség Csehszlovákiához került, majd 1938-ban visszacsatolták őket Magyarországhoz (1945-ig) és 1943-ban egyesítették őket Zonctorony néven. Lakossága 1984-ben egységesen fellépett a magyar iskolák tervezett leépítése ellen. (forrás: velemharo.com)
Duray Miklós:
Az érték nem vész el – a zonctornyiak helytállása
(Laudáció, Komárom, 1995. május 14.)
A közép-európai magyar tájakon szinte már történelmi hagyománnyá vált a visszataszító tulajdonságok felemlegetése, a követésre nem méltó cselekedetek elemzése, az epés bírálat, az erények rosszhiszemű taglalása, a Rossz fetisizálása és elkerülhetetlenségének láttatása, valamint annak a kutatása, hogy ugyan mi rejtőzhet a Jó mögött, biztosan valami szégyenletes takargatnivaló. Az újkori ünnepeink zöme sem az élet öröméből fakad, hanem a gyászból és az elmúlásból.
Olvassuk a sajtót, hallgatjuk a közszereplők szavait, és bennük mindig valami rosszra, undorítóra, alantasra találunk, valami elítélendőre, mintha az emberi történelem és az emberi cselekedetek láncolata csupán a tragédia, az aljas emberi magatartás mozzanataiból állna össze.
Ez a több évszázados hagyomány serkentette arra már korábban is a jó példákat keresőket és a megrögzött derűlátókat, hogy felmutassák a rombolás és a pusztítás, az erkölcstelenség és az alantasság ellenpólusait. Ha nem is tudjuk igazán és tiszta szívből ünnepelni az életet, legalább ünnepeljük azokat, akik az életért, a megmaradásunkért munkálkodtak, akik kiemelkedtek cselekedeteikkel a szürke aljazatból.
Ünnepeljük tehát, és értékeljük a rossz, a rombolás, a hátrányos megkülönböztetés, az elnyomás, a gyalázkodás, a gyűlölet, a kizárólagosság ellenzőit, azokat, akik szembeszegültek a pusztítással.
Ünnepeljük és értékeljük azokat, akik helytálltak.
Nekünk, a jelenlegi Szlovákiába szakított magyaroknak az a történelmi feladatunk, hogy mindazokat ünnepeljük és bevéssük az emlékezetünkbe, akik az elszakítottságunkat elviselhetővé tették, akik a történelem kerekének forgását igyekeztek távol tartani a szenvedésektől vagy elterelni a megsemmisülés felé vezető úttól. Ünnepeljük mindazokat, akik szavukat hallatták közösségünk érdekében.
Amióta kisebbségi, illetve szórványsorsra ítéltettünk, azóta a világban való vándorlás és az üldöztetés terhét akasztották a nyakunkba, azóta kísért bennünket az elmúlás rémképe.
Számunkra az elmúlás – a közös és egyetlen vallás hiányában – a nyelvünk és a nemzeti műveltségünk veszélyeztetettségében, az ellene intézett támadásokban testesül meg. Érthető, hogy éppen erre vagyunk a legérzékenyebbek. A nyelvünk és a kultúránk a legegyetemesebb közös hazánk, és nemcsak azóta, hogy a mindannyiunk közös politikai hazája megszűnt. Amióta itt élünk az elszakítottságban, évről évre kell elhárítanunk a legbecsesebb kincseink elleni lopakodó vagy nyílt támadásokat. Immár hetvenhét esztendeje ezek a támadások jelentik a velünk szemben kieszelt fondorlatok vörös fonalát.
Most egy olyan tettre emlékezünk, egy olyan magatartást jutalmazunk, amely ugyan indítékaiban egyáltalán nem egyedülálló, de a történelmi környezet és időszerűsége miatt egyik legfényesebb pontja a felvidéki magyarság helytállásának.
Írtak akkor 1984-et, amikor a kommunista hatalom, kihasználva összes lehetőségét, ismételten – ki tudja, már hányadszor – végső csapást akart mérni magyar közösségünkre. Eltervezte, hogy a szülőkre hárítja gyermekük nemzeti jövőjének felelősségét: ők döntsék el, hogy kérik-e a magyar kultúra, a magyar nyelv, a magyar nyelvű oktatás korlátozását és végső soron a felszámolását. Ők döntsék el, hogy el akarják-e némítani a szót a gyermekük ajkán. Ez legalább annyira alantas szándék volt, mint 1946-ban a reszlovakizáció: akkor két lehetőség között lehetett választani – vagy éhezik az ember, vagy megtagadja magyarságát. 1984-ben pedig a hatalom azt kínálta fel: vagy elutasítja a szülő a magyar nyelvet a gyermekétől, vagy szembekerül a politikai hatalommal. A fondorlat ellen, és ezáltal a hivatalos hatalom ellen akkor tízezer ember emelte fel tiltakozó szavát. Közöttük volt Zonctorony, a Pozsony melletti kisközség csaknem egész felnőtt lakossága.
Drága zoncrornyiak, nektek is köszönhető, ahogy akkor – egy időre – megmentettük a magyar iskolákat.
Mondottam, hogy nem tudunk igazán örülni az életnek, mert még az ünnepeink is az elmúlásra, a rosszra emlékeztetnek bennünket.
Így igaz ez most is, amikor Zonctorony község lakosságát ünnepeljük az 1984-ben tanúsított helytállásáért.
Így van ez most, 1995-ben, amikor már állítólag ránk köszöntött a demokrácia, amelyben a közjó és a népakarat azonos.
Nem véletlen, hogy a felvidéki magyarság választott alkotmányos képviselete, a 17 magyar parlamenti képviselő úgy döntött, hogy Zonctorony lakosságának adományozza 1995-ben a Pro probitate – Helytállásért díjat. Ma ugyanis ismét ugyanazzal a rémképpel birkózunk, mint 1984-ben, és ugyanolyan hatalmi szándék fenyegeti iskoláinkat, mint akkor. Ezért is esett rátok a választás. Akkori tettetek legyen ma is példamutató és mozgósító iskoláink védelmében. Ha akkor mindenütt oly mértékben tiltakoztak volna, mint Zonctornyon, akkor hatszázezren mondtak volna ellent a hatalmi szándéknak.
Tudjuk, hogy ma tízezer tiltakozó hang nem elég, mert a mostani hatalom még süketebb és kevélyebb, mint az akkori volt.
Legyen a zoncrornyiak példája a mozgósító erőnk, hogy ha kell, akár hatszázezren mozduljunk meg.
Emlékeztessen erre bennünket most és a jövőben is Zonctorony község lakosságának példája, akik most közös emlékezetünk erősítésére a Pro probitate – Helytállásért díjban részesülnek. Éltesen az Isten Benneteket és mindannyiunkat!
(Forrás: Duray Miklós honlapja)
